Kimberly Sunway

.:About me:.

Becenév:Kim
Születési év:2100. január 18. (20 éves)
Születési hely:2. körzet
Lakóhely:2. körzet, a Viadal idején a Kapitólium
Foglalkozás:mentor

.:Personality:.

Erősségeid:A célzás az, amiben kiemelkedő vagyok. A szeme kifinomult érzékelésének köszönhetően 100 méteres körzetben bármit képes vagyok eltalálni. Persze néha mellémegy, meg hát a körülményektől is függ, de jól célzok, annyi szent. Bátor vagyok, bármivel szembe merek szállni, hogy megmentsem azokat, akiket szeretek. Persze ebbe a csoportba én is beletartozom. Gyors futó vagyok, és remek mászó. Legyen az szikla, fa vagy egy ház, könnyedén felcsimpaszkodom rá, akár egy majom. Ez nem természetes adottság, a sok gyakorlásnak köszönhető, amit belefektettem. Igen, egész eddigi életemben edzettem, hogy készen álljak az Éhezők Viadalára.
Gyengeségeid:Ami azt illeti, elég naiv vagyok. Gyerekkorom óta, persze ha az ember arra készül, hogy embereket gyilkol, akkor nem igazán engedheti meg magának ezt a tulajdonságot. De nem tudok ellene tenni, legfeljebb logikusan végiggondolom a dolgokat, de így is sokszor esek arccal a földre, sok emberben kellett csalódnom a naivitásom miatt. Elég forrófejű vagyok, előbb beszélek, aztán cselekszem. Nagyon könnyű kihozni a sodromból, és akkor olyan dolgokat teszek, amiket utána megbánok. Nagyrészt. Könnyen elhiszek bármit, még mielőtt alaposabban végiggondolnám, vagy gyanút fognék. Persze ez egy olyan tulajdonság, amit az évek alatt többnyire sikerült kinőnöm. Szánom az embereket, ami egy ilyen munkában nem túl jó. Számomra ez egy gyengeség.
Belső leírás: Mindig is egy életre való lány voltam, kreatív és nagyon ügyes. Ez persze a rengeteg edzésnek köszönhető. Arra gyúrok, hogy minél kegyetlenebb és flegmább legyek mindenkivel, de a bennem élő rokonszenves kislány nem akar csak úgy eltűnni. Próbál elnyomni, de néha előjön, és másik is észreveszik. Nem mindig az a kegyetlen Viadalgyőztes mentor vagyok, akinek legtöbbször látszom. Persze bármire képes lennék a védenceimért.
Külső leírás:Hosszú, göndör, fekete hajam van (amit a viadal idejére levágattam), világos bőröm és világoskék szemem. Ez az összhatás elég érdekes, ezért az emberek gyakran megnéznek. Vékony alkatom van, de ez nem meglepő Panem-ben, ugyanis a körzetek lakói alig esznek valamit. A Viadal előtt még soványabb voltam, bár most sem eszem sokkal többet, mint akkor. Általában a családomra és a rokonaimra költöm a kapott pénzt, és az ételt is próbálom rendesen megosztani közöttük. Általában fekete ruha van rajtam, az a feszülős fajta, de csak olyankor, amikor valamifajta nyilvános dolgom van, mint a mentorkodás, vagy az interjúk. Amúgy ugyanolyan ruhákban járok, mint a többi 2. kerületi lakos.
Play by:Kate Beckinsale

.:Here's my story:.

Nos, hol is kezdjem... A gyerekkorommal nem untatnék senkit, olyan volt, mint minden panem-i lakosnak. Nem születtem valami gazdag családba, de mindig volt mit enni, nem fenyegetett minket az éhhalál, ez már valamennyire jónak számít, nemde? Nálunk annak számított, szóval nem voltak olyan szintű gondjaim, mint a többi körzetben élő gyerekeknek, akik úgy hullottak el, mint a legyek télen. Ilyen szempontból szerencsés voltam. Viszont a családom... nos, nem voltam a kedvencük a szüleimnek, ennyit elárulok. Én vagyok a legidősebb, bár volt egy nővérem, de ő néhány hetes korában meghalt a téli hideg miatt. Én is télen születtem, ezért a szüleim tanulva a hibájukból jobban figyeltek rám, egészen addig, amíg meg nem születtek az ikeröcséim, Klark és Mason. Onnantól kezdve övék volt anya és apa teljes figyelme, rám pedig szartak, elnézést a vulgáris kifejezésért. Attól az évtől kezdtem el arra gyúrni, hogy kihúzzák a nevemet a gömbből. Persze még csak hat éves voltam, így várnom kellett. Az elkövetkezendő 10 évben folyamatosan edzettem, 12 éves koromtól pedig tesszeráért iratkoztam fel, hogy nagyobb esélyem legyen bekerülni. Ez meg is történt 16 éves koromban. Magabiztosan léptem fel a színpadra, készen álltam a Viadalra. A stylis-jaim kiváló munkát végeztek, a stílusom és az elszántságom miatt pedig szereztem jópár támogatót, de még így is nehezen éltem túl a Viadalt. A Bőségszaru volt a legszarabb az egészben, a fele társaság elhullott. Én azonnal felkaptam az első kezem ügyébe kerülő csomagot és fegyvert, és már rohantam is a közeli fák közé, hogy biztonságban lehessek. Az egészet kábé úgy éltem túl, hogy kerültem a többieket, és megvártam, míg leszedik egymást. Persze a közelharc elkerülhetetlen volt, de átléptem minden akadályon - még ha az akadály néhány holttest volt is. A kezembe kerülő fegyver egy kard volt, a csomagban pedig vizet találtam. Csak egy palack vizet. Éppen elég arra, hogy két napig elegendő legyen, aztán nekem kelljen találni vízforrást. Nos, nem kezdtem elég hamar. A kiszáradás szélén voltam, amikor az eső szakadni kezdett, így meg tudtam tölteni a palackot. Persze ez sem biztosít semmit, így muszáj volt vizet találnom. Mint kiderült, nem csak én szenvedek ezzel a problémával. Az elkövetkezendő két napban újabb hat gyerek halt meg. Azt nem tudom, hogy levadászták őket, vagy kiszáradtak, de ez több esélyt jelentett a számomra. Persze amint rájöttem, hogy a maradék öt ember rajtam kívül a Hivatásosok csapatát erősíti, akkor eléggé elszállt a jókedvem és az optimizmusom. Két választásom volt: vagy egyszerre ölöm meg őket, vagy egyesével. Egyik sem tűnt egyszerűnek, főleg, hogy a Játékmesterek kezdték unni a dolgot, és nem jött több eső. Biztosra vettem, hogy mindössze egyetlen vízforrás van, amit nekem kell előbb megtalálnom. Veszett tempóban kezdtem járni az erdőt, figyeltem a madarakat és állatokat, hogy merre mennek vízért. Ez jól sült el, mivel hamarosan rábukkantam a picurka forrásra. Annyira ki voltam száradva, hogy nem bírtam, azonnal inni akartam. Ezért körül sem néztem, csak belevetettem magam a vízbe. Amint felértem a felszínre, meghallottam a lábdobogásokat. Kimászni már nem volt időm, így a kis vízesés mögé rejtőztem, ahonnan reméltem, hogy nem vettek észre. Próbáltam lassítani a légzésemet, de az adrenalin pörgött bennem, és most komolyan rámtört a halálfélelem, amit eddig sikerült magamban tartani. Miután ittak, és feltöltötték kulacsaikat, nem mozdultak, én pedig kezdtem megrémülni. Itt akarnak maradni a végéig? Valószínűleg rám várnak; tudják, hogy előbb-utóbb én is kifogyok a vízből. De azt még csak nem is sejtik, hogy én már itt vagyok. A fejemben kezdett megfogalmazódni egy pompás és kivitelezhető ötlet. Annyit kellett tennem, hogy megvárom, amíg elalszanak. Nyilván ők is éppen olyan kimerültek, mint én, mivel sehol máshol nincsen víz, és valószínűleg ők is ezt a kis forrást keresték. De biztosan állítanak őrt, lehet, hogy kettőt is. Okosnak kell lennem. Amíg leszállt az éj, csak ezen agyaltam. Amikor mind elaludtak, és valóban két őrt állítottak, tudtam, hogy cselekednem kell. Lemerültem a víz alá, hogy valami kő után kutassak, amit meg is találtam. Csak úgy lehetek láthatatlan, ha előtte az egyik őrt elterelem. Most tudatosult csak bennem, hogy az egyik barátom is köztük van, a társam, akit szintén a második körzetből sorsoltak ki. Ő azonban a könnyebb utat választotta a hivatásosak között. Én inkább vakmerően egyedül néztem szembe a Viadallal. Nincs mit tenni, végeznem kell vele, ha haza akarok jutni; és kétség kívül haza akarok. Így hát, amikor megtaláltam, nem késlekedtem. A sötétséget kihasználva a vízfüggöny mögül a szikla mögé hajítottam, ezzel zajt csapva. A két őr azonnal életre kelt, és sugdolózva megbeszélték, hogy az egyikük megnézi, mi adta ki ezt a hangot. Pontosan erre számítottam. Elővettem a kardomat, majd belőttem az irányt, és a víz alá merülve odaúsztam, ahol az ellenséges csapatot sejtettem. Amint elértem a partot, kivetettem magam a vízből, és egyenesen szúrtam. A kardom akadályba ütközött, amin könnyedén átment, innen tudtam, hogy célba találtam. Amilyen gyorsan csak tudtam, kihúztam a kardot a lány élettelen testéből, majd sorra lemészároltam a többi alvó Hivatásost, utoljára hagyva a fiút, akinek elvileg a csapattársamnak kellett volna lennie. Amint végeztem vele, meghallottam az ágyúdörgést, mind a négyet. Ez az árulkodó jel, az őr már tudja, hogy itt jártam. Vagy gyorsan eltűnök, vagy szembenézek vele. Én is kimerült vagyok, nem biztos, hogy túlélném, ha most rögtön összecsapnánk. Az erdő felé fordultam, hogy elrohanjak, de ekkor hatalmas tűzfal állt előttem. Először nem értettem, de aztán rájöttem; a Játékmesterek. Megfordultam, hogy szembenézzek a fiúval, aki éppen felém rohant, hogy felnyársaljon a késével. Készen álltam az összecsapásra, ekkor láttam meg az ezüstös-vörös villanást a lábam előtt. Egy íj. Azonban nyilat sehol sem láttam a közelben. Gondolkodás nélkül felkaptam, a kardomat pedig ráfogtam, és céloztam. Ezzel elveszíthetem az egyetlen fegyverem, de tudtam; a közelharcot elveszteném. Céloztam, és lőttem. A kard kissé imbolygott, de végül célba a talált a fiú mellkasában. Eldördült az utolsó ágyú, én pedig tudtam; megnyertem a Viadalt.