Pályaudvar

Tárgy: Re: Pályaudvar Szer. Ápr. 11, 2012 8:01 am

Én is viszonoztam Peeta mosolyát, és legbelül megnyugodtam, hogy több baja nincs. Emlékszem mennyire kétségbe voltam esve, mikor nem találtam Peeta-t, majd remegve követtem a vérfoltokat. És amikor megtaláltam őt, élve, elfedve magát a kövek alatt, akkor tényleg boldog voltam, és megkönnyebbült. Ismét visszatért a fény, a remény az életembe. Valami lobogott előttem, amiért tudtam, hogy érdemes tovább harcolni. És nem, ez nem a szerelemért volt, persze az emberek így tudják, hanem a barátságunkért. Bár, nem beszéltünk az elmúlt 16 évbe, de tartozom neki ennyivel, és nem tudtam ölbe tett karral nézni, ahogy ő is elhagy engem, mint Rue. Ha rajta már nem tudtam segíteni, akkor tőlem minden telhetőt megtettem, hogy Peeta életben maradhasson. És sikerült is. Tökéletes show-t rendeztünk a történetünkkel, ez tartott minket életben. Ha, ez nem lett volna, akkor támogatóink se lett volna, semmi, meghaltunk volna az első pár napokban, mint ahogy a többi jelölt az elmúlt 24 évben.
A szemem sarkából rápillantottam, ő is épp a tájat fürkészte, ahogyan én is. Végül, amikor megszólalt, ismét az ablakra szegtem a pillantásomat. Nem pislogtam, csak bámultam ki a nagy semmibe, amely lassan kezdett összemosódni. Hallottam a hangját, de nem bírtam felfogni. Mintha az információ nem akart volna eljutni az agyamig. Pár percig csöndbe maradtam, és elkezdtem magamban ismételni a mondatot. Többször, egymás után. Nagyot nyeltem, és próbáltam valamit kitalálni, de nem vagyok a szavak embere, viszont megbántani sem akarom. Tudtam, hogy egyszer erre fog kerülni a sor, de nem hittem, hogy ilyen hamar.
- Szerintem az lenne a legjobb, ha elfelejtenénk. – feleltem egyszerűen, és nagyon erősen kellett koncentrálnom ahhoz, hogy az érzelmeim ne kerüljenek felszínre. A hosszú évek alatt, amikor csakis magamra számíthattam megtanultam, hogy az élet szívás, és rengeteg pofont fogok még tőle kapni. A Békeőrökben nem lehet bízni – bár vannak kivételek – és az üzletelésnél az ember megtanulja használni a pókerarcát. Ha úgy szeretne valamit eladni, elcserélni, hogy magának kedvezzen.
De tudtam, hogy nem ezt a választ várja, hanem azt szeretné tudni, hogy mi lesz ezután köztünk. De hogyan mondjam el finoman, hogy számomra ez egy játék volt, hogy túléljük az egészet? Hogy csak azért mentem bele ebbe az egész szerelmespár dologba, hogy életben tartsam? Még a saját érzelmeimmel sem vagyok tisztába, így hogyan magyarázzam el neki? Gale-lel még azóta nem is találkoztam, s úgy érzem, hogy vele is kell beszélnem. Nyilvánvaló, hogy ő is látta, hogy mi történt közöttünk az Arénában, és nem szeretném, ha félreértené. Nem akarom a legjobb barátomat elveszíteni. Amint csillapodnak körülöttünk a dolgok, kimegyünk újra vadászni, és tisztázom vele. De addig ez nem lehetséges, míg a riporterek, a kamerások vissza nem mennek a Kapitóliumba.
Gondolataimból kizökkentem, és szóra nyitottam a számat, hogy válaszolhassak, de nem jött ki rajta hang. Becsuktam a számat, és újra elgondolkodtam azon, amit most fogok vele közölni. Lehunytam a szememet egy másodpercre, és egy mély levegőt vettem. Hiányzott az otthon illata, ahogyan a por és a hamu kevereg a levegőben, ez így nekem túl tiszta.
- Peeta. – kezdtem bele. – Ami az Arénában történt, az azért történt, hogy életben maradhassunk. Persze, most is folytatnunk kell, hogy az emberek ne kételkedjenek.. – halkultam el a mondatom végére. Ennek soha nem lesz vége. Lehet, hogy megnyertük a Viadalt, és most nem kell attól aggódnunk, hogy minket fognak kiválasztani, de a Kapitólium mindig is fog figyelni minket. Főleg, miután kijátszottam a számításukat. Állandóan a nyomunkba lesznek, és soha nem lehet normális életünk. Olyanba vagyunk belekényszerítve, amit nem is akarunk. Az elején nem hittem volna, hogy ez így fog végződni. Elég nagy összeget kell megfizetnünk, hogy életben maradtunk. Most már azt se tudom, hogy megérte e egyáltalán.
- Örökké a Kapitólium bábui leszünk. – súgtam teljesen ledermedve. Visszaidéztem azt az estét, amikor ültünk az ablak mellett, és Peeta arról beszélt, hogy ő nem szeretné, ha megváltoztassák, hogy ő önmaga szeretne lenni. Akkoriban még nem értettem, de most már felfogtam.

Tárgy: Re: Pályaudvar Szer. Ápr. 11, 2012 7:12 am

Valahogy nem éreztem magamban elég erőt, hogy felkeljek az ágyamból, de elég bátorságot sem ahhoz, hogy aludni merjek. Nem akartam még egyszer újra és újra átélni a Viadal legszörnyűbb pillanatait, kezdve attól, hogy egyáltalán kiválasztottak. Egészen eddig ezt játszottam, hol aludtam és akkor rémálmok gyötörtek, hol pedig csendes magányomban merengtem az eddig történtekről. Azonban voltak elemei ennek az egésznek, amit nem tudtam a többi közé úgy beilleszteni, mint ahogyan azt szerettem volna. Vidám pillanatok voltak, már ha nevezhetjük azokat a maguk siralmasan sötét előzményeikkel. Valahogy nem voltam benne biztos, hogy egyáltalán megtörténtek-e, csak úgy lógtak a levegőben és időről időre előjöttek megmutatni magukat. Igen, én létezem! Nem, ezek nem a képzeletem szüleményei voltak, hanem megtörtént, valós események, mert a Viadal utáni összefoglalóban nem is egy feltűnt. Felültem az ágyamban és körülnéztem a sötét vasúti kabinban, ami századokkal modernebb, mint bármi más a 12. körzetben. Homlokomat nekitámasztottam a vonat hűs ablakának és ez megtette a hatását. Ha csak egy röpke pillanatig is, de gondolataim elcsendesedtek és sötét lett, nyugtató, mély sötétség. Ott akartam maradni, le akartam süllyedni a legaljára, hogy aztán az idő végtelen folyama, lassan és némán törölje ki létezésem utolsó szikráját is az állandóan változó történelemből. Aztán elég volt a vonat egy apró döccenése ahhoz, hogy ezt a sötétséget átvegye a jövő rémképekkel teli, ködös léte és visszarántson engem a komor valóságba. Az ablaküvegen megjelenik a kissé elnyúzott és végtelenül fáradt tükörképem, aki csak halványan hasonlít arra a Peeta Mellarkra, aki bement az Arénába.
- Nagyszerű, öregem, szedd össze magad! – hányszor mondogattam ezt már magamnak? Hányszor fogom még ezt elmondani? Megéri-e egyáltalán? Meg, ha nem akarok arra a sorra jutni, mint Haymitch, aki az alkoholba menekült a Viadal után. Nem akarok egy roncs lenni, mert ha ezt megteszem, akkor azzal csak a Kapitóliumot erősítem. Megtört-e a Viadal? Kit nem? De az embernek fel kell állnia és folytatnia, ha már az Élet adott neki még egy esélyt, nem szabad elpazarolni. Ha ezt megteszem, akkor tulajdonképpen jobb lett volna, ha az Arénából is holtan távozom. Könnyebb lenne, de nem így van és jó ez így. Belegondolva abba, hogy amikor tényleg eljött az a perc, hogy most fogok esetleg meghalni, hirtelen fellobbant bennem az élni akarás szikrája és mindent elemésztő tűzzé duzzadt. Kapaszkodtam minden egyes még megélhető másodpercbe és nem akartam elengedni. Rájöttem, hogy erre még nem állok készen, még annyi minden van az életben, amit meg kell tennem, meg kell próbálnom. Mióta kijöttem a Pokol legsötétebb bugyraiból, azóta többre becsülöm az életet. Igen, kevesekkel ellentétben és kaptam még egy esélyt és ezt bolond leszek elvesztegetni. Nem lehet tudni, talán a következő percben történik valami és akkor vége van. Nem sírhatok ilyesmiken. – Na látod, ez már sokkal jobb.
Ránézek az üvegből visszatekintő arcképemre és egy pillanatra a régi énem látom magam előtt. Ugyanilyen lelkesedéssel lököm el magam az ablaktól, aztán szemem megakad két vázlatfüzeten. Ezeket még Effietől kaptam akkor, amikor nagyon magam alatt voltam. Mindkettő a Viadalt meséli el, de más szemszögből, olyan nézetekből, ahogyan csak az láthatja, aki ott volt. Talán furcsa dolog, de az egyik azon kevés vidám pillanatról szól, ami megtörtént, és ami hozzásegített ahhoz, hogy ne őrüljek bele. Kinyitom és az első kép a felvonulásról.
„Letépem rólad a tiédet, ha te is leszeded az enyémet.”
Hát persze, a tüzes ruhák, amik valljuk be, ha rám nem is passzoltak, de Katnissre… azt el kell ismernem, hogy Cinna egy zseni. Tovább lapozok és akkor már én vagyok a jó öreg Caesarral az interjún. Valahol, a lelkem mélyén boldog voltam és ezt az után vettem észre, mikor kimondtam azt a bizonyos mondatot.
„…mert vele jöttem a Viadalra…”
Fellélegeztem, amikor ezt kimondtam és talán ez indította útjára azt a cselekményszálat, ami a Viadal alatt végigkísért és talán ennek hála vagyok még életben. Ismételten lapoztam. A következő kép a Hivatásosokat ábrázolta és engem, amikor a folyónál ökörködnek. Cato, Clove, Marvel és Glimmer. Nagyon jól tudtam, hogy az első adandó alkalommal megölnének, ha tehetnék, de mégis… a jókedvük átragadt rám. Mosolyogva csuktam be a füzetet, mert tudtam, hogy innentől mi következik. Az a lány szerepelt az elkövetkezendő képeken, akivel már esedékesnek éreztem egy igen hosszú beszélgetést. Katniss volt az, akit nem mindig tudtam pontosan a helyére rakni ebben a sztoriban és ezt tisztázni akartam vele minél előbb. A saját érzéseimmel már egy ideje tisztában voltam, volt is időm gondolkodni rendesen, de az övéiről fogalmam sem volt. Lassan felvettem az ágyra készített ingemet és kiléptem a folyosóra. Lélekben már felkészültem rá, hogy amint innen kijövök, valaki rögtön kamerát nyom az arcomba és őrültebbnél őrültebb kérdésekkel fog bombázni, de nem fogadott más, mint a nyugalom. Beléptem a társalgóba és rögtön az ablakhoz mentem. Újabban rászoktam erre, vagy csak arra vártam, hogy mikor tűnik fel valami, ami a 12. körzetre jellemző? Nem tudom, hogy meddig állhattam ott, de végül kinyílt az ajtó és Katniss lépett be rajta.
- Szia. – köszöntem neki vissza, majd megköszörültem a torkomat. Most beszélnem kell vele, akármi történik, ezt itt és most tisztáznom kell. – Igen, ha mást nem is, ezt kiválóan csinálják a Kapitóliumban.
Halványan elmosolyodtam, majd ismételten semmitmondó arcot vettem fel, mert amire most készülök, annak érzésem szerint nem lenne jó vigyorogva nekimenni.
- Figyelj… - lassan kezdtem bele és miközben beszéltem végig a tájat kémleltem. – Beszélnünk kell. Arról, ami az Arénában és ami utána történt.

Tárgy: Re: Pályaudvar Kedd Ápr. 10, 2012 7:31 am

Pályaudvar Tumblr_luny82Iwvo1qe3kfyo1_500

To; Peeta

A saját kiabálásomra riadtam fel. Megragadtam a takarómat, és ijedten néztem körbe. A kabin fala vett körül, olyan, mintha egyre kisebb lenne, és próbálna engem összenyomni. Szaporán vettem a levegőt, majd nagy nehezen kimásztam az ágyból. Az ablakhoz sétáltam, kitekintve. A nap kezdett felkelni, és gyönyörű volt. Néha, kora reggel a napkelte előtt kiszoktam menni az erdőbe, a tóhoz és figyelni. Ott végre önmagam lehetek, egyedül, a gondolataimmal. Nem kell attól félnem, hogy valaki megtalál, mert az már évek óta a szenthelyem. Apukámmal jártunk oda kiskoromban, még Gale-nek, a legjobb barátomnak sem mutattam meg. Egy kis idő után, ismét visszagondoltam a rémálmomra. Mindig ugyanaz pörög le a szemeim előtt. A Viadal, és Apukám halála. Eddig nem voltak, inkább Apukám halála után voltak álmatlan éjszakáim, de most visszatért. Annyira megviselt, ez az egész harc. Rue is mindig a gondolatomban jár. Ahogyan az ölemben halt meg, és ha gyorsabb lettem volna, vagy ellöktem volna az útból még mindig élt volna. De a múltat nem lehet megváltoztatni, akkor lehet, hogy nem is nyertünk volna Peeta-val. Ezt kell elfogadni. Nekem már csak az kell, hogy visszatérjek a normális életembe, ahol nem kell egy szerelmes lányt alakítanom. Elvileg Effie azt mondta, hogy még lesz egy Győztesek Túrája, ahol ismét az embereknek meg kell mutatni, hogy Mi mennyire szeretjük egymást. Az még belefér, úgyis csak pár hétről lesz szó. Utána pedig mindennap kimehetek az erdőkbe, és azt tehetem, amit a legjobban szeretek; vadászok.
Besétáltam a kabinhoz tartozó fürdőszobába, és lassan kimásztam a hálóingemből, majd be a zuhanyzó alá. Hidegre állítottam, bár volt meleg is, de otthon már megszoktam, hogy mindig hideg víz van. Jó pár percig csak álltam a víz alatt, érezve, ahogy feltölt engem energiával. Végül megmosakodtam, majd kiszálltam, s egy törölközőt csavartam testem köré. Megszárítottam a hajamat, majd visszalépegettem a kabinomba. Kinyitottam a szekrényemet, és rengeteg ruha sorakozott fel. Cinna felszerelkezett, és nem azokat az őrült mintákat részesítette előnyben, amik a Kapitólium lakosain láthatóak. Visszafogott, egyszerű, de mégis elegáns. „Köszönöm.” ~ gondoltam magamban, és megeresztettem egy halvány mosolyt. Kikaptam a tiszta fehérneműket, egy fekete felsőt, és egy sötétzöld nadrágot. Még az érkezés előtt úgyis egyszer át kell öltöznöm. Effie sikítana, ha így fogadnám a körzetemet, mint nyertes. Végig simítottam az ujjaimmal a hajamon, majd leültem az ágyam szélére. Unatkoztam, nem tudtam ebben a kis kabinban mit csinálni. Végül pár perc után felálltam a helyemről, és elindultam a társalgó felé, ahol először találkoztunk a mentorunkkal. Ki tudja, lehet, hogy Haymitch fent van ilyen korán, és biztosan már holt részeg. Kinyílt előttem az ajtó, és láttam, hogy nem vagyok egyedül. És nem is Haymitch volt az.
- Szia. - köszöntem kicsit rekedtes hangon Peeta-nak. Beljebb mentem, és mellé álltam, de azért tartva a távolságot. Legalább itt nem kell megjátszani a szerelmespárt. Az ablakon nézett ki, s én is követtem a tekintetét. Az erdőszélén voltunk, majd végül újra megszólaltam megtörve a csendet.
- És már begyógyultak a sebeid, a Viadal után? - tettem fel a kérdést, nem nagyon volt időnk beszélgetni, mert miután kimentettek külön szobába raktak minket, s meggyógyítottak. Nem tudom mit csináltak velem, de az összes karcolás nyomaim, hegeim eltűntek. Bár, nem tudom, hogy ez hogy van Peeta-val, mert a lába nagyon súlyos volt a Viadal alatt. Utána pedig a Kapitóliumban erről szó sem eshetett, mindenkit meg kellett győznünk, hogy megakartunk halni a szeretteinkért. Bár, azért jó érzés, hogy kijátszottam a Játékmestereket. Igazából most vagyunk ismét kettesben, kameramentesen. De majd biztos fognak várni minket a fotósok, riporterek, amint visszaérünk a körzetünkbe.

~Staff~ ♔hozzászólások száma : 65

» Pályaudvar