Üzletek, boltok

Nagy megkönnyebbülés volt, hogy megmondta, 3-4 heti alkohol van nála. Tudom, hogy a Győztesek sokszor elég csúny függőségekben szenvednek a Viadal után, de azért mégis, ez az adag halálos is lehetne. Nem tudom, ők mit élhetnek át, amihez ennyi pia kell, de elég borzasztó lehet. Na, de legalább Kimnek nem lesz baja.
-Megértem, annyi idegesítő ember mászkál nappal az utcákon, ez szerencsére estére megváltozik. - nagyot sóhajtok, majd boldogan körbenézek. Olyan otthonias a hangulat ebben az időben, amikor már sötétedik, de még egy kicsit világos van. Már semmi kedvem nincs a barátaimmal piálni, amúgyis egy üveg piával nem lehet jól érezni magad. Látom, hogy tétlenül álldogálnak nem messze tőlünk és fél percenként felénk idegesen felénk pillantanak, engem várnak, de most ez pont nem érdekel, igazából kedvet kaptam a Kimmel való beszélgetéshez. Azt hiszem, ő is észrevette, mi a helyzet.
-Ó, azt mindjárt lerendezem. - mondom, majd felállok és a kis négy tagú csoporthoz lépek. Nem nagyon tetszik nekik, mikor megmondom, hogy nem megyek velük, hanem itt maradok, Flora ellenkezik is.
- Ne már, komolyan ezzel a dilis csajjal akarod tölteni az időd, helyettünk?
-Azt hiszem nem is olyan dilis, amúgy is kevés ez a pia. - mutatok az üvegre, majd mivel az előbb ledilisezték Kimet, hozzáteszem nem kis éllel a hangomban. - Így több marad nektek.
Ezután további beszéd nélkül visszaülök a padra, Floráék pedig szemrehányó pillantások közepedte elmennek.
-Azt hiszem most már nyugodtan tudunk majd beszélgetni, amúgy sem volt ma nagyon kedvem bulizni. - vagy legalábbis nem annyira, inkább beszélgetek veled, tettem hozzá már magamban, de azt hiszem egyáltalán nem is bánom. Hirtelen elpirulok, mert azért nagyon megkívánom a piát, de nem merem megkérdezni Kimet, hogy kaphatok-e, de nem akarom lenyúlni tőle, úgyhogy ezt annyiban hagyom és inkább másra terelem a szót, valamint másfelé nézek, nem a rekeszre. - Nem látlak túl gyakran, egész nap csak otthon ücsörögsz?
A Győztesek élete unalmas, semmi nincs ami lekötné őket, mivel mindent megkapnak és semmit nem kell maguknak intézni. Azért illedelmességből és mert semmi más nem jutott eszembe, erről kérdeztem. A válaszára várva néztem ki a fejemből abba az irányba, ahol a barátaim, akik ezután nem hinném, hogy azok is maradnak, az imént ltűntek.

Ahogy telt az idő - mintha órák teltek volna el - megérkeztek a helyi fiatalok, hogy egy kis alkohollal üssék el az időt. Jót mosolyogtam volna rajtuk, ha nem lett volna éppen olyan pocsék kedvem. Most inkább csak felidegesítettek, és ismét a felhőket kezdtem bámulni, melyek kezdtek elsötétedni. Már nem az alkonyuló nap narancssárga foltjai jelentek meg a fehér felhőkön, hanem a közeledő éjszaka jelei. Lassan indulnom kéne. De annyira nincs kedvem egyedül ülni abban a nagy házban, és leinni magam... A családom a viadal után nem költözött hozzám - erre én kértem őket. Még mindig haragudtam rájuk, meg amúgy is egyedül akartam lenni. Persze a pénzből és az ételből amit kapok, ők is megkapják az adagjukat. De hogy egy fedél alatt éljek velük? Azt kihagyom. Gondolataimból egy ismeretlen hang ébresztett fel. Pillantásomat a lányra emeltem, akit az imént még a fiatalok csoportjával láttam. Vajon mit akar? Mit mondott, mi a neve? Valami M-mel kezdődő, az biztos... Pislantottam párat, hogy jól lássam, kivel is van dolgom. Igen, ezt a lányt ismerem. Mármint nem személyesen, de láttam párszor, amikor a faluban járkáltam. Melody, azt hiszem, így hívják. A rekeszemre való utalásán elmosolyodtam.
- Nem, ez körülbelül 3-4 heti adag. Csak nincs kedvem minden délután kimászkálni vásárolni. - vontam meg a vállam. Igazából mindig előre megveszek mindent, hogy jópár hétig ne kelljen kimerészkednem a bámuló és kíváncsi szemek elé, akik minden mozdulatomat lesik, mintha bármelyik pillanatban megőrülhetnék. Talán jogos a félelmük... Nem mutatkoztam be, felesleges lenne, hiszen nagyon jól tudja, hogy ki vagyok. Nem egóból mondom ezt, vagy nagyképűségből, egyszerűen a kettes körzet nagyra becsüli a győzteseit, és mindannyiunkat ismernek, ha csak látásból is. Nem sok kapcsolatom van a külvilággal, így csak az itt élő, korábbi győztesekkel tartom a kapcsolatot, akik a Győztesek Falujában élnek. Szóval elég antiszociális egy ember vagyok. Elég régen beszélgettem utoljára normális emberrel, akinek nincsen semmi dilije, és éjjelenként sem riad fel rémálmokból. Talán épp itt az ideje, hogy egy kicsit ismerkedjem az otthonommal.
- Na, és te? Nem a barátaiddal indultál leinni magad? - kérdeztem, egyik szemöldökömet felvonva. Nem gúnyosan kérdeztem, inkább kíváncsian. Be kell valljam, érdekelt a lány. Első ránézésre elég szendének tűnik, de ha így alkoholizál, akkor biztosan érdekes személyisége van. Szeretem a fura embereket, hiszen jómagam is az vagyok - és a legtöbb barátom is. Bár ebben a világban nem nagyon akad normális ember...Nagyon jó, hogy idejött hozzám ez a lány beszélgetni. Legalább eltereli valami a gondolataimat a Viadalról és a tűzről.

Hazaérve úgyéreztem túl fáradt vagyok mindenhez, úgyhogy a tanulást eléggé elhanyagoltam. Nem mintha amúgy sokat tanulnék, de most ki sem nyitottam egy könyvet sem. Egyszerűen csak dőltem volna be az ágyba, de neszt hallottam a teraszajtómtól. Ez volt a ház legklasszabb szobája, már ha az ember nem fél attól, hogy valaki betörhet és meggyilkolhatja álmába, de szerencsére most csak a barátnőm, Flora volt az.
-Gyere már, buli van.
-Most? Te normális vagy? Na, jó, nem bánom. – engem sosem kellett sokáig győzködni, ha buliról volt szó, úgyhogy most is rögtön mentem. Nem voltunk túl sokan, az túl feltűnő let volna, mindig csak max ötösével járkáltunk. Ilyenkor első utunk a piáshoz vezet, ahol mindig összedobjuk a zsebpénzük, hogy venni tudjunk két üveggel. Hát igen, nem a mi pénztárcánkhoz szabták az árakat, de a hatás miatt megérte. Ahogy épp fizetni készültek a többiek, egy ismerős alakot láttam meg a sötétben. Kimberly Sunway, négy éve nyerte meg az Éhezők Viadalát és rettenetesen fél a tűztől. Ennyit tudok róla összesen, de valahogy úgy éreztem most itt az ideje először beszélgetni vele. Már messziről láttam a jó nagy rekesz piát, amit ha ma este iszik meg, tuti, hogy holt részeg lesz. A barátaimnak csak intettem, hogy ne várjanak rám, majd leültem Kim mellé. Nem tudtam, hogy fog erre reagálni, még sosem volt szerencsém egy mentorral sem beszélgetni.
-Szia, Melody vagyok. – gondoltam a legjobb lesz, ha elöször bemutatkozom. – Azt mind ma este akarod meginni?
Próbáltam úgy irányítani a hangomat, hogy ne azt vegye ki belőle, hogy én csak a piájából akarok kérni, inkább aggódva kérdezősködtem. A Második körzet hemzseg a mentoroktól, de én pont őt szúrtam ki, ráadásul pont akkor, amikor úgy látom elég rossz passzban van. Csendesen vártam a válaszát, majd magamban megfogadtam, hogy ha öt percent belül nem mond semmit, lelépek és úgy teszek, mintha ez a beszélgetés soha sem történt volna meg.

Ahogy észrevettem, otthon kezdett megfogyatkozni az alkohol, így muszáj volt újabb adagokat szereznem. Nem vagyok alkoholista, de az esti órákban, amikor néhányan tüzet gyújtanak, valahogy muszáj eltávolodnom a gyilkos lángnyelvektől. Amióta négy évvel ezelőtt visszatértem az arénából, nem bírom elviselni a tűz látványát. Hála annak a hatalmas tűzfalnak, ami arra kényszerített, hogy meggyilkoljam az utolsó életben maradt gyereket is, mielőtt kivégeztem álmukban a társait. Nos, minden győztesnek van valamilyen dilije. Az enyém ez - és persze az elmaradhatatlan rémálmok. Szóval, habár kis adagban, de mégis szükségem van egy kis alkoholra, hogy épeszű tudjak maradni. Sokan fordulnak a piához, vannak, akik elvesznek benne, vannak, akik tartják a mértéket. Ki tudja, én még csak négy éve vagyok részese ennek a világnak, lehet, hogy tíz év múlva alkoholista vadállat leszek, akit le kell lőni, mielőtt nagyobb kárt tesz másokban.
Ilyen gondolatok közepette lépkedtem az utcán, be egy jól ismert épületben, ahol rengeteg pénzt hagyok azért, hogy a megfelelő erősségű és minőségű szeszt kapjam. Levágom az asztalra a kellő mennyiségű, kapitóliumi pénzt, majd fogom a rekeszem, és elindulok hazafelé. De még nincs kedvem elkezdeni vedeli, a fáklyákat és tábortüzeket még úgysem gyújtották meg. Így leülök az egyik padra, magam mellé téve az üvegekkel teli rekeszt, és a távolba meredek. A fákra pillantva mindig kellemetlen emlékek járnak át, ugyanígy a tóval. Inkább elfordítom a fejem, és a járókelőket nézegetem, akik futó pillantást vetnek rám és az üvegeimre, majd továbbmennek. Már igazán megszokhatták volna. Hátradőltem, keresztbe raktam a lábamat, és az égboltot fürkésztem. Az egyetlen természeti jelenség, amelyhez nem fűznek kegyetlen, kínzó emlékek és rémképek.

...