Annie & Finnick

Egész éjszaka az álmát őrzöm, és egy pillanatra sem mozdulok el mellőle. Nem érdekel, hogy fogadás van, nem érdekel, hogy a győztes mentorára kíváncsi az egész világ. Semmi nem érdekel. Nem érdekel, hogy ma Snow elnök kinek akar odaadni. Most tették tönkre örökre az eddigi életemet. Eddig legalább Annie ott volt nekem, tisztán, úgy, hogy a Kapitólium nem tette rá a mocskos kezét. Most rátette, és mi történt? Talán soha nem épül fel teljesen. Iszonyatosan dühös vagyok, és ölni tudnék. És mardos a bűntudat. Megígértem neki. Megígértem neki... Hogy soha többé nem hagyom magára, hogy mindig vele leszek, és megvédem mindentől. Nem sikerült.
Olyan nyugodtnak tűnik, most, hogy alszik, annyira hihetetlen, hogy kijött az arénából. Magamban hálát adnék, de fogalmam sincs, kinek kéne hálálkodjak.
Ezt Annie csak magának köszönheti, hogy megmenekült. Csak annak, hogy tud úszni, és, hogy nem hagyta cserben az életösztöne. - Finnick? Te vagy az?
Könny gyűlt a szemembe, de elmosolyodtam, iszonyatosan hálás voltam azért, hogy magához tért.
- Én vagyok, Annie - mondtam halkan - Most már minden rendben lesz.
Megint hazudtam, semmi sem lesz rendben soha...De ezt ráér még megtudni.
Napok teltek el.
Éppen felébredt. Jobbára egész nap csak aludt, iszonyatosan gyengének, elesettnek és kimerültnek érezhette magát, és egyfolytában pityergett. Még akkor is, amikor itt voltak egy páran köszönteni őt győzelme alkalmából. Snow elnök is jelen volt, és figyelmeztető pillantást vetett rám, majd az órájára bökött, jelezvén, hogy most békén hagy, de kevés az időnk.Nem törődtem vele. Úgy tűnt, Annie vacakul érzi magát, pedig már kedélyjavító gyógyszereket is tömtek belé. De ezt a sebet nem lesz egyszerű munka meggyógyítani.
Miután elmentek már egy ideje, és ő álomba sírta magát, hosszú órákig aludt. Mélyen, álomtalanul, és ezért kifejezetten hálás voltam. Borzasztó volt a tegnap éjszaka. Sikoltozott és ordibált, és azok a szörnyű görcsök…
Elmondta, ahhoz is fáradtnak érzi magát, hogy felemelje a fejét.
Aznap éjjel is virrasztottam mellette, és megcsókoltam álmában.
Másnap reggel olyan könnyen érezte magát. Mosolyogva bámulta a plafont, még akkor is, mikor agyonszurkált, megkínzott vénáin át vért vettek tőle megint, és megkapta az új kezelést is.
- Itt lenne az ideje lábra állni, Annie. - mondtam neki nagyon halkan, és nagyon kedvesen. Ezidáig egy szót sem mondtam neki a Viadalról. Féltem, hogy nem bírná feldolgozni.

Nem! Nem! Nem! Sikoltozva rohanok, ágak kapnak a ruhámba, arcomba, sebeket tépnek rajtam, de nem érdekel. Meghalt… A szeme… láttam, pedig nem akartam, el akartam kapni a fejem, de a tekintete… Engem nézett miközben „kivégezték”. El akarom felejteni most rögtön. Remegek egész testemben, a lábaim mintha zseléből lettek volna. Térdere estem, nem bírtam tovább. Hisztérikusan zokogva borultam le egy bokor árnyékába, tűzött a nap, forró volt… vagy csak én éreztem annak. Hajamat tépve ráztam a fejem, el akartam felejteni, kitörölni az emlékezetemből örökre. Mindent, amit láttam. Vér… vörös… vörös, mint a megy A szememet dörzsöltem mintha ezzel kitörölhetném, lemoshatnám és eltűnne az egész. Ahogy a kard belevág a bőrébe, azaz ijedt tekintet… Egy újabb sikoly szakad fel a torkomból. Eszembe sem jut, hogy így megtalálhatnának. Sőt talán jobb is lenne. Ha most rögtön meghalnék. El akartam tűnni, összekuporodtam, mimnél kisebb akartam lenni, mintha el tudnék tűnni, ha elég kicsire összehúzom magam. Bárcsak megnyílna a föld és elragadna. A markomban a hajamat szorongatom. Azonnal elengedem, mintha csak égetne. Egy ág reccsenésére azonnal felkaptam a fejem. Valaki itt van, kész végem, most én is meghalok… Finnick… mi lesz vele, ha meghalok? Nem most nem… ha idáig életben maradtam nem halhatok meg most. Megfeszülve várok. Most mi lesz? Azonban csak egy őzgida szökell át ijedten. Ez a csend túl nagy… a csend.

Az a néhány nap teljesen összeforr az emlékeimben, emlékszem a félelemre, arra a dermesztő hidegre, mégis mintha csak érzések maradtak volna. Mert mindenpercben újra játszotta az agyam azokat a bizonyos perceket. Nem tudtam tőlük szabadulni. Kísértettek, ébren és az álmaimban is.
Ahogy felemeli, a kardot a lány zöld szemében valami megcsillan, valami, amit nem lehet hová tenni, az a hihetetlen fény… talán az őrület egy apró szikrája? A vér fagyasztó mosoly… Kineveti az áldozatát. Mintha az hogy megölhet még egy embert örömöt jelent neki. Pedig gyermeki termetéről és baba arcáról sosem tudtam volna ezt elképzelni. Hosszú fekete haja az arcába hull… még egy utolsó lendület vétel… és lecsap. Egyetlen pontos vágás és a feje már nem kapcsolódik a nyakához. Kifejezéstelen szemek… Azok a szemek az előbb még rám néztek, könyörgő pillantással, nem akart egyedül lenni, azt akarta. Bárcsak segíthettem volna… valamit tennem kellet volna, de én csak álltam megkövülve.

Egy földrengés miatt az egész aréna vízzel áradt el. A víz volt az, aminek az életemet köszönhetem. Visszarántott ide, az otthonomat jutatta az eszembe, hogy van ahol várnak engem. Finnick… ezt az egészet érte kel túlélnem, túl sok embert vesztett már el. Mondhatjuk úgy, hogy a víz kijózanított. Legalábbis egy kicsit…

Majd a víz apadni kezdett, és egy idő után, teljesen kiszáradt az aréna. Hatalmas légpárnás érkezett, azt hittem ez a vég, talán már meg is haltam? Vagy ha nem majd ők gondoskodnak róla. Nem, nem akartam, hogy bárki is hozzám érjen, tűkkel döfködjenek. Féltem, meg voltam rémülve, mint egy csapdába szorított állat. Mit akarnak velem tenni? Törtem, zúztam, valami menekülési útvonal után kutattam, ekkor valaki gyengéden mégis erősen át karolt. Szorosan tartott, végre az arcát is meglátom.
- Finnick… - éles tűszúrást érzek a karomban, majd lassan elhomályosodik a látásom.

Mióta bekerültem az arénába most először végre nyugodtan, álmatlanul alhatok. A gyógyszerek hatására minden gondolat ki ürül a fejemből. Csak az édes semmi ringat. Nem törődve a gondokkal, azzal, hogy mi vár még rám, ránk. Finnick vele vajon mi történt? Ő jól van ugye? Gyengéd érintést érzek a kezemen, hallom, hogy valaki suttog valamit, de a hangok nem álnak össze értelmes szavakká, amikből mondatok lehetnének azok pedig értelmes gondolatok. Óvatosan nyitom ki a szemem, a gyógyszerek fátyolos ködöt vontak a szemem elé. Muszáj pislognom egy-kettőt, hogy valamennyire ki tisztuljon a látásom.
- Fin… - csak halk suttogásra telik – Finnick, te vagy az?

Elsírtam magam, mikor megláttam.
Mióta a fiúnak lecsapták a fejét, Annie nagyon furcsán viselkedett. A fiú mentora tépte a haját mellettem, míg én karbatett kézzel néztem Anniet, aki velőtrázó sikoltozással elszaladt, és bevackolta magát egy bokor alá. Hangosan, sírva sikítozott, és olyan erővel dörgölte a szemét, hogy utána percekig nem látott semmit. A haját tépkedte, csomókban maradt gyönyörű barna haja a markában, és fuldokolva sírt.
- Hát nekem ennyi volt - mondta keserűen a mentor mellettem, a fiú volt már a második versenyzője, akit megöltek. - De a kislánnyal csinálj valamit, mert így hamar ki fog purcanni ő is...
Villámló tekintettel néztem rá, és rázott a hideg, hogy nem segíthetek Annie-n. Nem küldhetek be neki altatószirupot, hogy megnyugodjon, mert ahhoz túlságosan is a végére járt a műsor. Hamar megtalálnák, és egyszerűen kinyírnák. Csak a csodában reménykedhettem, hogy valami isteni közbelépésre mégis ő menekülhet.
És akkor megtörtént. A Játékmesterek vízzel árasztották el az Arénát. A megmaradt játékosokból pedig csak Annie tudott úszni. Van isten.
Annie-nek visszatértek az életösztönei, mikor úszni kellett. Mintha az emlékei is visszajönnének, mintha kitisztult volna a feje.
Amikor eldördült az ágyu, és hirtelen leeresztették a vizet, megállt az idő. Csak Annie-t néztem, ahogy ott áll benn az Aréna közepén, a szeme zavaros, nem érti mi történik, nem érti, hogy kerül ide, egyáltalán, semmit sem ért. És én megígértem neki, hogy mindig mellette leszek majd, és megvédem bármi történik.
És nem tudtam megvédeni. Helyette majdnem végignézhettem, hogy meghal, megölik, azok szeme láttára, akik átvertek, becsaptak és eladtak engem.
Szegény kis Annie, ahogy kihozták a légpárnáson, sikoltozott, verekedett, tört, zúzott, rettegett mindenkitől, azt hitte, mindenki bántani akarja, ki kellett ütni, hogy elláthassák a sérüléseit. Nekem kellett lefognom, hogy beadhassák neki az injekciót, az én látványomtól lefagyott egy pár pillanatra.
- Finnick - rebegte elhalóan, tehát nem reménytelen a helyzete, engem még megismer.
Aztán belédöfték az injekciót, és puhán összecsuklott a karomban.
Néztem a széles vércsíkot a homlokán, és nem tudtam szólni. Kivették a kezemből, és elvitték, hogy meggyógyítsák.
Na igen. Akkor sírtam.
Még szerencse, hogy ott volt Mags, az én mentorom, nem volt fiatal már, de anyám helyett anyám volt, és mióta a Kapitólium elvette tőlem a szüleimet is, minden értelemben azzá vált. Kétségbeesetten sírtam, ő pedig szó nélkül a keblére vont, és ringatott, mint egy egészen kicsi gyereket, aki el akarja hinni, hogy minden jobbra fordul.
Miután kibőgtem magam, visszamentem Annie-hez a kórterembe. Nekem most erősnek kell lennem, én vagyok az, akinek meg kéne védenie. Akinek vigyázni kellett volna rá. És nem tettem.
Álltam az ágya fölött, és gyengéden megfogtam ernyedt, puha kezét. Nagyon lefogyott odabent, tele volt sebekkel, amiket azóta lepoliroztak. CSak nagyon sápadt volt még mindig. És a lelke? VAjon mennyire szenvedhetett maradandó sérüléseket?
De él, életben van. Nem tudom, sírjak, vagy nevessek. Visszakaptam őt, de a Kapitólium mindent el fog követni, hogy elválasszanak egymástól. Annie a tervük útjában áll.
Lágyan simogattam a kezét, és néztem, ahogy alszik. Nagyon remélem, hogy nem álmodik, nyugodt, könnyű az álma, és végre megnyugvást lel.
Próbáltam mélyeket lélegezni, és nem törődni azzal, hogy lángol fel bennem a tűzszemű harag. Miért kellett hagynom, hogy Annie bemenjen az Arénába? Hogy ölnie kelljen? Hogy néznie kelljen, ahogy a másikat megölik? Hogy menekülnie, rettegnie kelljen az életéért? És én semmit nem tehettem, nem tudtam megvédeni, nem tudtam megmenteni..
- Sajnálom - suttogtam az alvónak - Bocsáss meg Annie...