Utcák a 2. körzetben

Na, máshol is ugyanolyan unalmas az élet, mint itt, ki gondolta volna, de azért reménykedtem, hátha Finnick tud valami érdekes sztorit mesélni. A tánc persze érdekesnek hangzott, sosem szerettem, mert mindig bénának tartottam magam benne, de ha Finnick tanítja, csak nem lehet olyan rossz. Már túl voltam a rajongáson, úgyhogy teljesen összeszedett, magabiztos hatást keltettem. Vidáman lépkedtem Finnickbe karolva. Az ő lábai hosszabbak voltak, tehát, ami neki egy lépés volt, az nekem kettő, de sikerült tartanom vele a tempót, főleg azért,ert illedelmességből lassított egy kicsit. Sokan megbámultak és kezdett ez egy kicsit zavarni, úgyhogy inkább nem is törődtem velük. Persze élveztem azt a tudatot, hogy holnap az újságok rólunk írnak majd, de nem törekedtem mindenáron a népszerűségre, én inkább mindigis a háttérben maradtam. Finnick kérdésére vidáman válaszoltam, nem mondom, hogy szeretek magamról beszélni, de egyszerűen csak beszélni imádok, amikor erre van alkalmam.
-Hát, a legtöbb időmet elveszi az iskola és az edzések, de szabadidőmben általában a barátaimmal vagyok. Annyira szeretem őket, bár néha sokat veszekszünk, de mindig kibékülünk. - jó, lehet, hogy a barátos dolgot jobban ki kellett volna fejtenem, de az hülyén hangzana, hogy a barátaimmal mászkálgatok mindenfelé, így reménykedtem benne, hogy Finnick megérti majd. Fogalmam sincs a Győzteseknek mennyire vannak barátai kapcsolataik, max felszínesek, de lehet, ogy Finnicknek a saját körzetén belül vannak barátai. Úgy elgondolkodtam ezen, hogy amikor Finnick emlékeztetett rá, hogy nem mutatkoztam be, elpirultam, ez nam tartott sokáig, de kicsit bunkónak éreztem magam.
-Ó, bocsánat, elfelejtettem bemutatkozni, Melody vagyok. Nem neked kellett volna megkérdezned. - nem biztos, hogy a legjobb ötlet volt letegezni Finnicket, de reméltem, hogy nem veszi észre, vagy legalább is nem haragszik érte.
Még mindig Finnick barátain gondolkodtam,miközben bemutatkoztam, miközben egyre kevesebb lett az ember, mert kiértünk a központból, közeledve hozzánk. Annyira érdekelt, hogy egyszerűen, mielött gondolkodhattam volna, kicsúszott a számon. - Egy Győztesnek vannak barátai?

A lánykán látszik, hogy felpörgött kissé, de egész jól tartja magát. Megmutatja, merre lakik, és arra vesszük az irányt. EGy csomóan bámulnak minket, és magamban imádkozom, hogy csak msot az egyszer ne írjanak rólunk másnap az újságok.De hát mindigh ezért imádkozom, sohase sikerül.
Amíg ezen méltatlankodok magamban, újabb kérdést tesz fel. Ránézek. Egy pillanatra hülyének tartom a kérdést, aztán eszembe jut, hogy nem lehet pontosan fogalmam arról, hogy hogyan megy az élet a körzetekben, hogy nem biztos, hogy egyértelmű nekik, hogy mi folyik a győzteseikkel.
- Ó csak a szokásos - mondom kedvesen - egész nap lábat lógatunk, csak úgy szórakozásból halászgatunk, úszkálunk, és jómagam táncot tanítok. - teszem hozzá a Panem által ismert fedősztorit.
Nálunk a győztesek egy része elég jópofa, segítünk halászni a rászorulóknak, és gyakran költjük a piacon a pénzünket, minél többféle árustól vásárolva, hogy mindenkinek meglegyen aznapra a betevője az árujából. De hát nálunk sokan vagyunk, a Negyedik ugye Hivatásos körzet. ám ekkor eszembe jut, hogy a körzet, ahol most vagyok, így az oldalamon haladó bájos hölgy körzete is, a Második, azaz a másik hivatásos körzet. Úgyhogy tudja, mi a stájsz.
- És a csodás hölgynek mivel telik a napja? - kérdezem meg tőle tréfálkozva. Hallottam rémsztorikat a második körzetről, meg is gyűlt velük a bajom anno az Arénában. A második körzet, a ˝Kapitólium ölebe˝ (vagy hogy van a Mockingjay-ben? A szerk. ) ahol a lányok is napi rendszeres kiképzésen vesznek részt, a fiúk pedig békeőrnek tanulnak, és amúgy meg kőfejtéssel foglalkoznak, ami nagy testi erőt, alapos precizitást, és félelmetes logikát feltételez.
PErsze, ez a leányzó nem tűnik olyannak, persze sosem lehet tudni. Valahogy nem nézem ki belőle, hogy rámugrik és elharapja a torkomat, mint ahogy egy régebbi győztesük, Enobaria tette. A hideg ráz attól a nőtől, fogadásokon szoktam vele találkozni, régebben a tudtomra is adta, hogy szívesen ülne velem nászt egy éjszakára, hogy finoman fogalmazzak, de még mit nem, azt hiszem, elharapná a torkomat utána. Brrr.
Azon gondolkodom, vajon szeret-e táncolni, és megjelenik -e majd azon a baromságon, amit tartanom kell a Gyűlőterükön. Viccnek is rossz, tudod, ki fog nekem ott táncolni...
- Meg se kérdeztem a nevét hölgyem - hajlongok tréfálkozva - kinek a társaságát élvezhetem?

-Ó, én mentem neked. – mondom, miközben a hajamat csavargatom és a földet bámulom. Nem akarok egy egyszerű kis csitrinek tűnni, úgyhogy ez nem tart tovább fél percnél, majd legyintek egyet és Finnick felé fordulok, aki épp autogrammokat osztogat. Úgy néz ki, mintha nem hinné el, hogy van olyan ember, aki rajong érte. Ez jó pont, ugyanis ahhoz képest, amit hallottam róla, nem olyan beképzelt. Persze tudom, hogy a pletykák nem mindig mondanak igazat, de azért némi valóságalapjuk mégis van. Szerencsére ez most Finnick esetében meg let cáfolva. Egy apró mozdulatot tesz a kezével, mire rögtön, automatikusan kezet fogok vel és ő bemutatkozik. Mintha nem tudnám ki ő. Valószínűleg csak illedelmességből mutatkozott be, úgyhogy le a kalappal elötte. Már hallottam róla, milyen modora van, de ezt élőben még sosem tapasztaltam, mostanáig. Ó, a fenébe, megint a pletykákon jár az eszem, lehet, hogy nem kéne próbálkoznom azzal, hogy elhitetem másokkal, hogy nem vagyok egy kislány, aki kicsit szétszórt, nem sikerül túl jól az alakításom. Ajj, főleg Finnick Odair elött nem akarok ilyen, buta, naiv kislány lenni, de nem megy, sosem tudtam jól titkolni, bár lehet, hogy inkább nem is akarom. Apropó, még mindig nem tudom, miért van itt, csak annyit mondott, hogy dolga van. Na, várjunk csak, rémlik valami, hogy láttam egy kiírást, na mindegy, nem jut eszembe hol volt, úgyhogy feleslegesen nem is gondolkodom rajta. Finnick felajánlja, hogy hazakísér, életemben nem volt még job napom. Már el is képzeltem, milyen arcot fog majd vágni a családom, amikor meglátják őt. Ha lenne telefonom, még a barátnőimet is felhívnám, de így kénytelen leszek, csak szóban elmesélni mi történt. A hazafelé vezető útról kérdez, mire én kelet felé mutatok.
-Arra, végig egyenesen. – mondom vidáman, persze nem elájulós vidáman, hanem egy egyszerű közönbös vidámannal elintézem. A hangomat már jól kordában tudom tartani, még ha ennyire izgatott vagyok is és Finnicknek semi pénzért sem mutatnám ki, hogy milyen vagyok most belülről, inkább miközben elindulunk, beszédbe elegyedek vele, nem akarom, hogy unatkozzon velem.
-És, mivel telnek a napjai egy Negyedik körzetbeli győztesnek? – kérdezem mosolyogva. Azt tudom, hogy itt a győztesek egész nap csak üldögélnek a házukban, a Győztesek Falujában, vagy néha emberek közé mennek és bár nem hinném, hogy ez más körzetekben nem ugyanígy van, de azért hátha. Persze mindenkinek ott van a választott hobbija, de szerintem még ezeket sem lehet a nap huszonnégy órájában űzni, tehát összefoglalva elég unalmas győztesnek lenni, mert gyakorlatilag hátralevő életed során semmi érdekeset nem teszel. Mondjuk az 74. Viadal Második körzetbeli “győztesét” , Catot azóta sem láttuk itt és mi is csak onnan tudjuk, hogy él, mert a Kapitólium üzente, jövőre eggyel kevesebb játékost kell majd pályára küldenünk, mert ő is részt fog venni a 75. Viadalon is. Kíváncsi voltam, erről mi a véleménye Finnicknek, de csak szép sorjában, nem lenne jóó, ha rögtön elárasztanám kérdésekkel.

Átutazóban voltam a Második körzetben, szükségem volt egy-két dologra a tornához. Különösen finom kőtörmelékre volt szükségem, ki akartam próbálni valami újat a gyerekekkel. Meg aztán, ha már itt voltam, felkért a polgármester, hogy tartsak eg órát az itteni gyerekeknek is. Természetesen, mivel mindenki gy tudta, hogy táncolni tanítom a gyerekeket - melyik gyereknek van arra ideje, hogy táncoljon? - táncfoglalkozást rendeltek meg. A polgármester viszont kedves középkorú ürge volt, nem nézett ki vérengző állatnak. Se olyannak, aki, khm,de ebbe ne menjünk bele.
Benéztem a feketepiacra is, itt is virágzó hagyománya volt, de hát melyik körzetben ne lett volna.
Egy kisebb atomvillanás sem okozott volna ekkora látványosságot, mint az én megjelenésem, de azt hiszem kezdek hozzászokni. A legfiatalabbtól a legidősebb lányig - na jó, és fiúig, meg kell hagyni, mindenki odatódult körém. Még szerencse, hogy nem vagyok egy pánikbeteg típus, mert elég vicces lenne, ha söszegörnyedve verném ököllel a földet, és sikongatnék, hogy engedjenek ki, mert megfulladok. Márpedig, aki a Negyedikből származik, az semmiben nem fulladhat meg, ilyen egyszerű.
ÚGy döntöttem, ebből elég, és kimentem a főutcára inkább. Ebben a szikrázó napsütésben talán nem lesz olyan feltünő az én szikrázó egyéniségem. Haha.
Itt is van minden baromság. Tűznyelők! Mi a fenének? Az biztos, hogy a legutóbbi viadalon a kis Katniss Everdeen új értelmet adott a tűz szónak, most ez lett a divat, meg a fecsegőposzáta. Szegény kiscsaj szerintem igazából nem is sejti, mit szabadított rá az emberekrek. Valószínűleg ennek nem lesz jó vége, de legalább lenne valami, ami mellé csatlakozhatok, ha revansot akarok venni a kapitóliumon.
A fenébe, túlságosan elgondolkodtam. Tovább sétálok, és kikerülöm az egyik tűznyelőt, amikor mellkas magasságban tompa ütést érzek.
Lenézek. Csinos, szőke lány áll előttem, 14 vagy 16 éves forma lehet? Ebben nem igazán vagyok jó, kort sosem tudtam megsaccolni. Szeme tágranyílva, és a száját is elfelejti becsukni. Bájos volt. Kedvesen rámosolyogtam.
- Ezer bocsánat, hölgyem- mondom a jellegzetes Finnickes mosolyommal, ami már-már a védjegyemmé vált. - Nem akartam önnek menni. - egy kis lovagias hazugság mindig jól jön.
A lány megbabonázva néz rám, komolyan zavarba hoz. Idiótán vigyorgok rá, aztán megkérdezi, mi járatban vagyok itt.
- Akadt némi elfoglaltságom errefelé - mondom könnyedén, miközben kiosztok egy-két autogramot egy csapat iskoláslánynak. Komolyan nem tudom, hogy ezek hol élnek, hogy az én autogramomra van szükségük, de ha ezzel feldobhatom a napjukat, akkor örömmel. Nyújtanám a kezem, hogy bemutatkozzam, de eszembe jut a szigorú etikett, meg kell várni, míg a nő nyújt kezet, férfinak illetlenség. Negédesen mosolygok rá.
- Engedje meg, hogy bemutatkozzam, Finnick Odair vagyok, és szívesen felajánlanám a szolgálataimat, úgy látom, elég nagy a tömeg errefelé - nyújtom a karomat - karoljon belém nyugodtan, hip-hop hazakísérem.
Ez a kiscsaj nem tűnik olyan durvának mint a kapitóliumi kiéhezett háziasszonyok. Ez a lány tényleg csak egy kis kamaszlány, aki megszédült egy pillanatra, hogy velem találkozott - hm még mindig nem értem, hogy miért, bár már megszoktam - de ügyesen összeszedte magát, máris jobban kezeltem, mint a többit. - Merre visz az út? - kérdezem kedvesen, és barátságosan rámosolygok.

Ma nincs suli. Mi a fenét csináljak? Ha nincs suli mindig unatkozom otthon, mert a tesóim el vannak foglalva, anyu dolgozik és a barátaim sem érnek rá. Miért én vagyok az egyetlen, akinek semmi programja nincs. Mondjuk ma még lesz egy ilyen külön edzésfélém, ami kötelező a suliban, igen még hétvégén is, de addig mi a fenét csináljak? Be fogok kattanni, ha ilyen sokat gondolkodom, muszáj mennem valahova. Úgy döntök, a legjobb hely a város lenne. A dombon túl nagy lenne a magány, tehát teljesen kizárt, hogy odamenjek, most nyüzsgés kell. A főutcán sok árus van és szeretem nézni, ahogy próbálnak alkudozni, nehogy elmenjenek a vevők. Na meg persze, ha már úgyis ott vagyok, veszek valami szépet. Itt, nem nagyon lehet hozzájutni azokhoz a kiegészzítőkhöz, amik nekem kellenek, de van egy hely kissé távolabb, ahol hozzájutok ezekhez. Nem mondanám illegálisnak, mert még a Békeőröket sem zavarja, ha néhány csillogó cucc van rajtunk, úgyis ártalmatlanok. Első dolgom, hogy odamegyek és veszek valami ajándékot magamnak, mindig így szoktam. Nincs annyira messze, tehát nem kell messzire gyalogolnom, de az alatt az 500 méter alatt is találkozok két ismerősömmel. Nem állok le velük beszélgetni, csak intek. A boltba érve, alaposan megnézek mindent, mielött választanék, ugyanis jellemző rám, hogy a legelső dolgot megveszem, ami megtetszik, aztán mindig találok egy jobbat. Végül a választásom egy kis rózsaszín viragos karkötőre esik. Talán páran Barbie babának néznek majd miatta, de annyira megtetszik. Amint kifizettem, rögtön a főutca felé veszem az irányt. Már messziről érződik a tömeg és közelebb érve egyre többen lesznek. Na, ezt már szeretem, jó nem annyira, de jobb, mint otthon üldögélni. Mindenfelől hangokat hallok, ahogy elindulok az egyik bódésoron. Itt rettentő drága minden, ezt már megtanultam, tehát nem veszek semmit. Amúgyis már van egy szép karkötőm. Apropó, karkötő, még mindig a kezemben szorongatom, így mikor erre ráeszmélek, megpróbálom becsatolni. A zárral küszködök egy kicsit, de végül megadja magát. Folytatom az utamat és átmegyek a másik sorba is. Kezd egy kicsit idegesítő lenni, hogy az árusok folyton rám akarnak tukmálni valamit, ezért kicsit eltávolodok a Főutca közepétől. Épp jókor, mert egy gólyalábas tűznyelő(!) akkor megy el elöttem. Annyira hátrafelé figyelek, hogy nem veszem észre az elöttem álló srácot és nekiütközöm a mellkasának.
-Nagyon sajnálom. – mondom, majd mikor belenézek az arcába, ledöbbenve nyögöm ki. – Finnick.
Ugyanis a 65. Viadal győztesével, Finnick Odair-ral találom szembe magma. Amióta Viadalt nézek, mindig ő volt a kedvencem, úgyhogy beszéd közben majdnem elájultam. Jó, jó, tudom, hogy gáz, amit csinálok, nem kellene itt játszanom a rajongó tinilányt, de őt hogy nem lehet szeretni? Várjunk csak, állj, hogy kerül Finnick ide, a Második körzetbe. Akárhogy töröm a fejem, nem találok rá választ, ezért inkább megkérdezem.
-Mi járatban itt? – úristen, de kék a szeme, nem hiszem el, hogy ilyen közel vagyok egy győzteshez, aki annyit szerepelt a kedvenc újságaimban. Ha a barátnőimnek ezt elmesélem nem fogják elhinni. Nem akarom, hogy azt higgye, megint csak egy rajongóval áll szemben, úgyhogy összeszedem magam és magabiztosan rámosolygok.